index1

A magyar csillagmítoszi iskola páratlan eredményekkel járult hozzá a világ hagyományos műalkotásainak értelmezéséhez. Maguk az európai művészek még ma is ismernek egy „titkosnak” tűnő szimbolikai nyelvet, de ez csak olyan értelemben titkos, hogy azt a nyugati művészettörténet elfelejtette, vagy nem is volt vele tisztában. Történtek persze kísérletek az „érthetetlennek” nevezett műalkotások rejtett rétegének megfejtésére. Ilyen volt például Giorgio de Santillana Hamlet malma című szerencsétlen – a tudományos és a bestseller között ingadozó – műfajban megírt könyve, amit a tudományosság a mai állás szerint mintegy 4/5-ös arányban elutasít. Valószínűleg nincs igazuk, Santillana sejtése alapvetően igaz, csak a kifejtés módja tér el a tudományosan megszokottól és elfogadottól. Téziseit egyébként azért sem tudta sikeresen és széleskörűen megalapozni, mert nem ismert egy nagyon fontos „szimbolikai ABC”-t, amit csak 1985-ben „fedeztek fel” és publikáltak Magyarországon. Ezt Jankovics Marcell „Pap-Kustár körnek” nevezte Pap Gábor művészettörténészre és Kustár Zsuzsa keramikusra utalva, akik a Jankovics Marcell által egy 1980-as korszakalkotó művészetelméleti munkában leírt két állatkörös „ABC”-t egy immáron hadrafogható, háromkörössé bővített változatként publikálták. Jankovics Marcell az 1980-as munkájában (A népmesék és a csillagos ég, Budapest, „kézirat”) Propp meseelméletét revideálva leír egy olyan népmese-szerkezetet, ami főleg a korai legendák sajátja, és én azt egyfajta alapmodellnek mondanám, miszerint a mesék a 12 zodiákus jegyhez köthető 12 „mesei helyszínt” járják be naptári sorrendben, az Oroszlántól a Rákig. A Propp által megfigyelt 7 tipikus szereplőt a hét asztrológiai bolygóhoz rendeli, amihez nyolcadikként a Földet is hozzáveszi. A Pap-Kustár kör 1985-ös publikálását követően lehetővé válik a széleskörű gyakorlati elemző tevékenység, ami a megtalált és a nyugati művészetelmélet számára szinte napjainkig ismeretlen ABC-re építve felfedezi a „titkos” nyelv szintaktikai szabályait is. Igen fontosnak gondolom a Pap Gábor által 1991-ben publikált bolygóméltósági elvet és a dekádoló meseszerkezetet is, az utóbbival később magam is találkoztam a Bibliában a Máté 14, vagy a Tóbiás-történet szerkezeti alapelveként vagy például a Troia-i bazilika rózsaablakának boltívén.

A csillagmítoszi kutatásokba 2015 körül kapcsolódtam be, ekkor írtam egy – a népzenei tevékenységemhez közel eső – könyvet a magyar népdal szimbolikájáról, amit csak egy évtized elteltével jelentettem meg. A könyv elkerült mindkét „nagymesterhez”, Pap Gáborhoz és Jankovics Marcellhez is. Kaptam segítő tanácsokat és helyenként persze kritikákat is. Érdekes módon Jankovics Marcellnek a „szimbolikai ABC” harmadik körével, az úgynevezett kínai holdházkörrel kapcsolatos fenntartásai adtak egy jelentős lökést a kutatásaimnak. A kérdés tisztázása érdekében végül is egy orosz szerzőnél (Irina Palagina) találtam igen izgalmas tudásanyagot, amiből látszott, hogy az eredeti „kétkörös” kínai rendszer a sztyeppén – a kereskedelem, a hadviselés és a kultúra kelet-nyugati főútvonalán – az eredetileg leginkább „egykörös” európai rendszerrel találkozva hogyan hoz létre egy – a nyugati kultúrához igazodott – háromkörös rendszert. Ennek a háromkörös rendszernek egy közbülső, „elő-európai” formájára bukkantam – a Kaukázusban – egy azeri szőnyegen, aminek a szimbolikájáról annakidején a Dobogó folyóiratban jelentettem meg cikket.

Érdekelni kezdtek a sztyeppe titokzatos szkíta aranykincsei, melyekkel kapcsolatban Obrusánszki Borbála javaslatára átfutottam Sz. I. Rudenko számos elérhető könyvét. A magyar csillagmítoszi iskola módszerével viszonylag könnyen felfejthető volt a szkíta, hun és ótürk műtárgyak, teremtés- és eredetmítoszok rejtett rétege. A Kargalinkai diadém elemzésekor kapcsolatba kerültem Ajman Doszümbajevával, a kazakisztáni Eurázsia Egyetem akkori doajenjével, akivel bizonyos töröküléses kőbabák és egyéb műtárgyak szimbolikájáról leveleztem. Felhívta a figyelmemet egy Tomszkban működő nemzetközi kutatócsoportra és tudományos folyóiratra, pontosabban a folyóirat egy témába vágó cikkére, ahol a Gundestrupi üst egyik lemeze is szerepelt. Ennek elemzésekor azt a Rudenko és Grjaznov által leírt paziriki fagyott kurgánok leleteivel összevetve ismertem fel egy érdekes törvényszerűséget, amit a sztyeppi szimbolika „kétkörös elméleteként” írtam le. Ennek a lényege, hogy a sztyeppi műtárgyak, de a szóbeli műalkotások is „kétkörösek, kétrétegűek”, azokban egy főleg a természeti évet megjelenítő naptári rendszer hozza a földi világ mozgását sűrített formában, egy másik, „transzcendens” rendszer pedig az evilág és a túlvilág közötti közlekedést írja le, többek között totemsorok formájában. Eurázsiában három ilyen fő totemsor látszik (Madár-Szarvas-Ló-Ember, Madár-Medve-Ember vagy Madár-Nyúl/Pillangó-Ember „fratriarchális” totemsor és Madár-Oroszlán-Ember déli /elő-ázsiai – közel-keleti/ totemsor). Ajman Doszümbajeva 2017-ben meghívott egy vlagyivosztoki nemzetközi sztyeppe-konferenciára, de hivatalos háttér híján nem tudtam kiutazni. A 2019-ig tartó időszakban számos sztyeppi vonatkozású, orosz nyelvű cikket publikáltam. 2017 végétől írtam a még kiadatlan Sztyeppi szimbolika elméletben és gyakorlatban című könyvet.

A Csontváry-centenáriumot megelőző évben, 2018-ban sokszor jártam Pécsett, de Budapesten, Miskolcon és a felvidéken is fotóztam Csontváry-festményeket. A centenárium közeledtével felmerült egy kínai Csontváry-kiállítás ötlete, amiben a kínai fél benne is lett volna, az előzetes egyeztetésen én is ott voltam, de a megvalósítás alighanem elakadt a magyar kultúrpolitika gépezetében. Ezek után nem csodálkoztam rajta, hogy jelentősebb hazai eseményre sem készültek idehaza, ezért Gerlóczy Gáborékkal összefogva 2019 decemberében „alulról jövő kezdeményezésként” szerveztünk meg egy ünnepi hangulatú centenáriumi konferenciát a Testnevelési Egyetem nagytermében. Ehhez Kásler Miklósnál pályáztam egy katonai hagyományőrző szervezeten keresztül. Addigra már a második Csontváry-könyvet is megírtam (az első még márciusban jött ki Szőcs Géza előszavával, aki Tirts Tamás mellett szintén rokonszenvezett a kutatásaimmal, és a Két Hollósban, illetve Pozsonyban lett bemutatva). A Csontváry-képek értelmezési lehetőségei közül – a sztyepi szimbolikában nyert tapasztalatokat követően – egyértelműen Pap Gábor módszere tűnt a legperspektivikusabbnak, és nyomdokain haladva hamarosan kiderült számomra, hogy minden Csontváry-képnek titkos tartalma van (magyar vagy más irodalmi alkotások, magyar történelem, vallási, őstörténeti disputák, életmód-tézisek). Az asztrálmitoszi módszer más, nagy szabadságfokú megközelítésekkel szemben, ahol ahány szerző, annyi következtetésre jutott egy és ugyanazon kép tartalmával kapcsolatban, igen egyértelműen, könnyen „olvashatóan” és nagy számban mutatta ki a rejtett tartalmat, és ezt hamarosan a nemzetközi képanyagot érintő nagyszámú elemzés igazolta vissza. Kiderült, hogy Csontváry kódolása nem egyfajta „levegőben lógó”, egyedi rendszer. Pap Gábor és iskolája egyébként Munkácsynál, vagy – mondjuk – a pásztorfaragásoknál is igen hasonló „titkos” nyelvezetet mutatott ki. A két Csontváry könyvben mintegy 40 művet tárgyaltam, mindegyiknek ugyanaz a zodiákus szerkezete és asztrálmitoszi nyelve volt, és valamennyinek rejtett tartalma is akadt.

A sort én Philipp Otto Rungéval, a német romantikus festészet alapító teoretikusával, Goethe barátjával folytattam, akinél egy Csontvárytól kissé különböző asztrálmitoszi nyelvet azonosítottam, „exil-domicil” tengelyekkel, amik itt is a képekbe rejtett titkos történeteket támogatták. 2020 végén – 2021 elején írtam meg egy 12 festményéről szóló könyvet. A legutolsó kép értelmezésénél elakadtam, már csak a zárókő hiányzott, és a szálak Raffaellóhoz, egészen pontosan a Drezdai képtárban őrzött Sixtusi Madonnához vezettek, ami annak idején teljesen megváltoztatta Runge hozzáállását a festészethez. Végül is Raffaello kódolási rendszerének a „megfejtése” oldotta meg a talányt, ami igen könnyen összerakható volt Csontváry és Runge rejtjelezési módszeréből.

2021 őszétől kezdtem írni egy Raffaello könyvet, és kezdetben még nem sejtettem, hogy Raffaello kódolásával tulajdonképpen egy „mainstream” nyugat-európai „titkos” festészeti kódolásra bukkantam. Amire megírtam a könyvet, időben a reneszánsztól visszafelé is haladva, a Raffael-könyvből egy mintegy 40 festményt tárgyaló mű lett, ami a VI. századtól az 1980-as évekig mutatja ki ugyanazt az „EDM”-ként elkeresztelt („exil-domicil-monogramos”) rendszert. A könyv végén kitértem egy inkább a keleti ikonográfiában használt, a tipikus nyugati – zodiákus elvű – kódolástól eltérő, szintén hermetikai, de tarot-alkímiai jellegű, és a tarot európai feltűnésénél korábbi kódrendszerre is.

A következő időszakban igyekeztem az EDM rendszerű festményeket egyfajta egyenletes európai lefedettséggel tárgyalni, kiválasztva a legizgalmasabb festményeket nyugattól keletig és déltől északig, Delacroixtól és Velazqueztől Jan Matejkóig és Vasznyecovig, Leonardótól Dürerig, de a kínai mestertől, Shi Taotól is elemeztem zodiákus rendszerű képet. Ezek nagy részét magyarul is publikáltam. Különösen érdekes volt számomra az, ahogyan a XV-XVI. század fordulójának világvége- és Antikrisztus-várása tükröződik Hieronymus Bosch művein, összegző nagy művéről, a Gyönyörök kertjéről külön könyvet írtam magyarul és angolul is, amint az Utolsó vacsorák zodiákus szimbolikájának evolúciójáról is. A részletes elemzésekből kiderül, hogy a pop-kultúrában favorizált Leonardo – bár kétségtelenül tehetséges polihisztor – talán a kisszámú festészeti és grafikai munkájából eredő „tapasztalatlansága” miatt nem sok újat hoz, és alighanem még az átlagos festőtől elvárható és szinte kötelezőnek tartott EDM rendszer kialakítására sem volt képes. A warwicki ólomüveget festő ismeretlen németalföldi mester, vagy a hasonló Gouda-i munka (a Dick-fivérek alkotása) lényegesen túlmutat a leonardói megoldásokon. A magyar könyvből még hiányzik a Gouda-i Utolsó vacsora, azt külön tanulmányban publikáltam. A magyar festők közül Csontváryn kívül Garay, Szinyei, Kolozsvári Tamás és M. S. mester egy-egy érdekes munkájával foglalkoztam, bár sok más (pl. Munkácsy mű) is preparálva várja a publikálását.

A sztyeppi szimbolika könyvben tárgyalt asztrálmitikusan kódolt szóbeli alkotások (hun, ótürk, szkíta, hindi eredet- és teremtésmondák, Nart eposz), a Szent Márton-, Remete Szent Pál- és Szent Jeromos legenda elemzése után érdekesnek bizonyult a Grimm-mesék világa. 2024-25-ben hét mese elemzését publikáltam – Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika, Jancsi és Juliska, Szerencsés János (összevetve a Bamba Bálint mesével), Piroska és a farkas, Brémai muzsikusok –, helyenként a francia vagy olasz előzményeket és a Grimm-változatokat is tárgyalva. Bár a magyar csillagmítoszi iskolában az a vélemény uralkodott, hogy ezek egyszerűbb, „négy évszakos” rendszerűek, kiderült, hogy ellenkezőleg, olyan modern, szintetizáló, komplex rendszerre épülnek, ami túlmutat a hazai iskola modelljén. A mesék felénél például már nem volt meg az annak idején még Jankovics Marcell által leírt „körbefutó zodiákus”, vagy csak a mese egy kisebb részét képezte, ugyanakkor például a Brémai muzsikusokban közel egy tucat jellegzetes és hagyományos szimbolikai alrendszer („mini-zodiákus”, hétbolygó-, négy évszak-, négy őselem, négy világtáj, „hideg-meleg-száraz-nedves” rendszer, stb.) volt kimutatható. Az itt nyert tapasztalatokkal új megközelítésben elemeztem a Fehérlófia-mesét, felismerve, hogy ott sem a zodiákus szerkezet a jellemző, abban a hétbolygó-rendszer, az eukarisztia, a négy évszak-rendszer „kerek”, és egy – az Altájban kialakult háromrétegű világképhez kötődő – különleges Tejútszimbolika dominál.

Egy ír származású ausztráliai kutató megkeresésére fogtam hozzá egy középkori brit, illetve ír krónika (Historia Brittonum és a Lebor Gabála Érenn) tanulmányozásához, ebből is számomra izgalmas írások születtek (Artúr király 12 csatájáról, a brit sziget 13 és Tuatha Dé Danann 4 kincséről, a miléziai mondarendszerről). Külön is elemeztem Amorgen költőnek (mitikus ír népvezér) azt a szavalatát, amit az ír honfoglalás döntő pillanatában, jobb lábát az új földre téve mond el.

2025-ben írtam meg a Nemzeti sorskérdések dunántúli tükrösök rejtett rétegében című tanulmányt. Szintén 2025-ben írtam egy tanulmányt a Chartres-i Notre Dame hármas kapuzatának szimbolikájáról – a három kapuban a három nagy keresztény ünnepet ismerve fel. Már régebben feldolgoztam a velencei Szent Márk székesegyház főbejáratának az egyedülálló szimbolikáját, ami az összesen 6 külső-belső boltívén egy kisebb keresztény mitológiát hoz a Teremtéstől az Utolsó ítéletig, remélem hamarosan ezt is publikálhatom, ha használható jogtiszta fotókhoz jutok.